A blog felvezetőjében ígértem, hogy megpróbálok majd olyan összefüggéseket keresni, amire kevesen hívják fel a figyelmet. Épp ezért most nem is egy konkrét eseményt választok ki, hanem csak úgy találomra válogatok.
Politika:
Viktorék (szegényt megint azonosítom a teljes branccsal) folyamatosan ki vannak kelve magukból az ellenzék miatt, akik állításuk szerint befolyásolják a külföldi médiát - tényleg alattomos világmaffia lehetnek, ha egész Európában és a tengeren túl is kezükben tartanak mindenkit, csak nem értem, akkor miért nem tudnak egy közös ünneplést se összehozni... -, illetve az uniós szervezeteknél folyamatosan elárulják szeretett, vérző kis hazánkat. Szerencsére arra senki sem emlékszik, hogy ellenzékből pont ilyen fityeszeket sikerült libbenteni az Európai Parlamentben.
Az egésszel a fő baj az, hogy ez óvodai színvonal. Annyi az üzenete - úgy külföldön, mint belföldön -, hogy a saját ügyeinket képtelenek vagyunk magunk közt értelmes felnőttek módjára elintézni. Jogos az érvelés, miszerint, ha itthon nem maradt már demokratikus lehetőség, akkor az Unió-hoz kell fordulni, ám, ha ez folyamatosan így megy, az nagyon is kiábrándító.
Városfejlesztés, pályázatok:
A békásmegyeri híd pályázatában szerepelt lehajtó a Szentendrei szigetre. Ez a mai napig sem épült meg, Tahiig kell elmenni, ha nem akar valaki kompozni, és a pályázatot nem teljesítettük. A Margit Híd pályázati pénzeit majdnem visszavonták, mert az eredetileg mindkét oldalra tervezett kerékpárutakat le akarták spórolni. Négyes metró - erre nem találok szavakat. A Cet talán kevesebbeket érint, de azért világégés az is.
Nemzeti gödör (abbahagyott Nemzeti építkezés az Erzsébet téren, ha valakinek nem rémlene), útdíj, online pénztárgépek, egyéni számlák a nyugdíj-einstand kapcsán... Szabad legyen itt megállnom, így is a sírás kerülget!
A lényeg, hogy itt az állami beruházások és rendelkezések feltételeinek megteremtése nem csupán drágák - máshol is gond van a közpénzek felhasználásával, ha nem is ekkora -, de nem is valósulnak meg, vagy csupán részben, és felháborító minőségi szinten (ha ezt még szintnek lehet nevezni).
Demokrácica:
Miután a Jobbik deklaráltan nem demokrata párt, gyorsan kizárnám őket vizsgált közéleti térből. Amúgy sem szeretek „reklámot” csinálni nekik.
Mostanában sokat hallani az ellenzéki összefogásról, és annak szükségességéről. Ma felfigyeltem egy gondolatsorra, ami megerősített eddigi érzetemben. E szerint az új választási töltény - fránya Freud - elkerülhetetlenné teszi az összefogást.
A jobb oldalon a Fidesz kiirtott, vagy beolvasztott mindenkit. A koalíció szépen lenullázta Torgyán papát - mi más lett volna képes erre? Az MDF számár a kegyelemdöfés Dávid Ibolya gyalázatos megvádolása volt. A KDMP-t pedig talán hagyjuk is annyiban.
Említettem már, mennyire tetszik Bokros Lajos gondolata, miszerint ezután a választás után az első és legfontosabb feladat lesz megteremteni a lehetőségét egy új, immár igazságos választásnak, ahol megjelenhetnek a pártok külön-külön is, és immár mindenki a nézetei szerint szavazhat.
Ennek tükrében mit is jelent az összefogás? Azt, hogy nem szavazhatok - sem jobb, sem baloldalon - arra, aki számomra a legmeggyőzőbb, aki szerintem az érdekeimet képviseli, arra való tekintet nélkül, hogy mekkora hányaddal jut be (ha bejut) a Parlamentbe.
A jogot nem adják, a jogot nem lehet kiérdemelni, a jog olyasmi, amit nem lehet elvenni! Márpedig itt - talán közvetve -, de engem megfosztanak attól a jogomtól, hogy arra szavazzak, akire szeretnék!
A demokrácia alapja a jogállam. Van nekünk fogalmunk arról, mi a jog? Ezáltal tudjuk mi egyáltalán, mi a demokrácia? Tudjuk-e még, hogy mi a cél, hogy honnét indulunk, és hova akarunk eljutni?
Jogalkotás, rendeletek:
Hajlékonyan:
Sajnálatosan Tarlós „Úr” akkor vágta el magát nálam, mikor Demszky ellen vesztett - fröcsögött mindenkire, az akkor még létező KDMP-re is. Aztán úgy véltem az este tíz utáni alkoholrendelettel álszentségi rekordot állított fel. Dörner, Eszenyi, Vitézy - Gyönyörű! Mindezt csak azért említem, mert ennek az embernek a megítélésében már képtelen vagyok objektíven megvizsgálni a cselekedeteit - mégsem hagyhatom ki a hajléktalanság kriminalizálásának kérdését.
Aki várt már egy decemberi hajnalon - esetleg nem éppen porzó vesével - éjszakai járatra, az megsejthette, milyen a reményvesztettség érzete. Az arcot csípi a metsző városi szél, és az óra esélytelen lassúsággal próbál harminc percet leszámolni. Milyen lehet tudni, hogy, ha meg is érkezik a busz, az nem visz sehová?
Anno a Szúnyog (Nép) Szigeten az edzőtelepek mellett működött egy Isola nevezetű hajléktalan szálló - a névválasztás szerencsétlensége csak most látszik igazán tisztán. Nap nap után láttuk a megtört emberi arcok sorát kígyózni a bejáratnál, és a táblát, mely fennen hirdette, reggel hétre újfent várja őket a flaszter. Higgyék el nekem, ott nem felöltöztetett műanyag próbababák, hanem személyek, sorsok álltak. Ha van könyv, amit nem szeretnék újra elolvasni, ám megváltoztatta az életem, az a Sorstalanság volt - ha van élmény, amit nem szeretnék újra átélni, de elfelejteni sosem tudom majd, az ezeknek a másodperceknek ismétlődő sora volt.
Hogyan ülhet valaki egy fűtött teremben, és szavazhat meg egy ilyen javaslatot? (Közterületek életvitel szerű ??? használatának tiltása, a feltételek megteremtése nélkül.) Vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, mit csinál! „Ha Isten megjelenne az éhezőknek, azt nem merné máshogy megtenni, csakis kenyér formájában.” /Mahatma Gandhi/
Ásó, kapa, Edmund Dantes:
Tényleges életfogytiglan, korlátlan előzetes.
Egyszer egy motor (60'000 Forint - képzelhetik) adásvételi szerződését - bár jóhiszeműen, de - rosszul írtam meg (okirat-hamisítás a csúnya neve, és ne legyenek kétségeik, ez napjában ezerszer megesik - jó eséllyel Önökkel is, pedig talán nem is tudnak róla). Ennek következtében négy évig jártam a rendőrségre, és a bíróságra. Végül - az eljárási és szakértői díjakkal együtt - 30'000 Forintot kellett becsengetnem, és ejnye-bejnye. Tényleg piti ügy bárki belefuthat, de az a négy év kegyetlen büntetés volt. Eleinte azt sem értettem, mi a probléma, és fogalmam se volt, mi történhet egyáltalán. Szerencsére meg tudtam fizetni egy ügyvédet, akinek nem is a jogi tevékenységéért vagyok igazán hálás, hanem, amiért mellettem állt, és segített megértenem a folyamatokat.
Most nézzük a tényleges életfogytiglant! Mit érhetünk el vele? Egy ember életét akár „csupán” tíz év börtön is gyakorlatilag „elveszi” (és itt most nem térnék ki a börtönök céljának kérdésére, megér egy külön bejegyzést). Milyen reménye maradhat egy tényleges életfogytosnak, illetve mit veszíthet?
A korlátlan előzetes pedig a bizonytalanság végtelen kiterjesztése. Ha csak egy ártatlan ül ott (már a négy év is brutális), az jóvátehetetlen. Anyagilag, morálisan tönkretéve várja, hogy mi lesz vele. Még egy bűnösnek se kívánom ezt! A lehető legrövidebb időn belül tudja meg, hogy mi vár rá, ne kínozzuk - ez szó szerint kínzás - az őrületig tartó bizonytalansággal!
Mire számít, aki ezt megszavazta? Hogy vele nem fordulhat elő? Hogy ellene nem használják fel? Sajnos nem csupán a médiában, de ügyvéd ismerősöktől is hallottam olyan esetekről, amikor indokolatlanul, kifejezetten a feltételezett bűnös - így már áldozat - megtörésére használtatott ez az intézmény.
És mit akarunk vele elérni? Csak valami hamisan értelmezett rendpárti populizmusra tudok gondolni.
Carpet Magic szőnyeg alá söprő kereskedelmi és szolgáltató Bt.:
Kénytelen vagyok kicsit előreszaladni, különben esetleg nem volna világos hogyan fog ez a rész a végkövetkeztetéshez kapcsolódni. Mindkét (három a szőrszálhasogatók kedvéért) idézett esetben - a bejegyzés szempontjából - legfőbb gond, hogy a problémák elrejtését célzó intézkedések. Ad hoc megoldások, amik nem a lényegi kérdéseket válaszolják meg, hanem a tüneteket próbálják a látóhatáron kívülre mozdítani.
Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!
Már úgy is megelőlegeztem a végkövetkeztetést, kanyarodjunk hát arra!
Kilenc évet húztam le egy hihetetlenül gyorsan fejlődő és növekvő vállalatcsoportnál szoftverfejlesztőként. Az első nagyjából öt évben kivételes főnököm volt. Megmondta, mit szeretne, én megmondtam, mi kell hozzá, illetve, hogy ennyi idő alatt ez nem lehetséges. Erre közölte, hogy márpedig ez kell, úgyhogy nekiálltam, és megcsináltam neki :) Szerintem sokáig nem is hitte el, hogy van, ami tényleg kivitelezhetetlen. A felső vezetéstől - mint kiderült - nagy bölcsen elzárt. Egyetlen alkalommal késtünk a fejlesztéssel, mégpedig egy tulajdonosi bejelentés következtében, ami tökéletesen szembe ment minden addigi folyamatokkal, és keresztülhúzta a számításainkat. (Igaz, nyögve, vért pisálva megoldottuk ezt is.)
Egy dolog érdekelte: Kész van-e és működik-e, amit megálmodott. Hogy én reggel strandon vagyok, vagy vasárnap éjjel remeg a kezem az energiaitaltól, azt rám bízta.
Ezen felül felelősséget vállalt a döntéseiért (egyáltalán, hozott döntéseket).
A végeredmény az volt, hogy informatikai téren évekkel megelőztük a cégcsoport többi tagját. Olyan rendszereket üzemeltettünk, amikről a többiek akkoriban álmodni sem mertek. Ráadásul egységes koncepciónk volt.
Az utolsó négy évre bekerültem a központi fejlesztői brancsba (illetve szépen végigjártam a brancsokat :) ). Ide már masszívan átszivárgott - hiszen jóval nagyobb figyelmet „élveztünk” - a felső vezetés alkalmatlansága. Erős szavak, tudom, de sajnos megalapozottak. Bár egyes személyek lehettek értelmes, hozzáértő emberek, a végeredmény fejetlenség, ezáltal katasztrófa volt. Sok-sok milliót elszórtunk egymással nem kompatibilis rendszerekre, csak rohantunk magunk után, tervezés, tesztelés nélkül, miközben rengeteget dolgoztunk feleslegesen, és nem egy fejlesztésünk még a bevezetés előtt a fiókban landolt.
Rá kellett döbbennem, micsoda elképesztően ritka és nagy jelentőségű dolog volt, amikor még elmondhattam a véleményemet, szakmai érveimet, és ezek a végleges döntésekben szempontként megjelentek. Sajátomnak éreztem a cég ügyeit, akkoriban ténylegesen együtt dolgoztunk. Persze a véleményemet később is elmondtam - hja, a rossz nevelés -, de eredménye már csak annyi volt, hogy népszerűtlenné váltam :D
No már most, ismerőseim elbeszélései alapján bizony az utolsó négy évem tapasztalatai felelnek meg az általánosságnak.
És ezzel el is érkeztünk a nagy összefüggéshez!
A Mester
Ha ki kéne választanom, hogy kitől tanultam a legtöbbet a programozás területén, Fóthi Ákos tanár urat nevezném meg. Pedig egy sor kódot sem írtunk az óráin. Talán a harmadik előadáson közölte, hogy most végeztünk a tárggyal, ezután már csak a részleteket csiszolgatjuk. Akkor részemről boci-szemek, de most megpróbálom lefordítani matematikáról emberi nyelvre, mire is gondolt Ő.
- Egy program tervezésekor meghatározzuk az előfeltételt (hol is vagyunk, honnét indulunk),
- és az utófeltételt (milyen végeredményt is szeretnénk elérni, hova megyünk).
- A végrehajtás során nem léphetünk ki az állapottérből (valahonnét nem juthatunk sehová).
- Végül bebizonyítjuk, hogy a programunk az előfeltétel teljesülése esetén a futás végére teljesíti majd az utófeltételt (megnézzük, hogy tényleg oda jutottunk-e ahová akartunk).
Ez a módszertan bármilyen logikai úton megoldható probléma esetén alkalmazható lenne. Itt Magyarországon viszont a legtöbb ésszerűen kezelendő kérdést érzelmi alapon, vagy egyéni érdekek mentén próbáljuk megválaszolni.
Az összefüggés az eddig felhozott öt téma közt, hogy legtöbbször már az első kettő sem teljesül a módszer négy pontjából, az utolsó kettő pedig szinte soha. Így aztán mire számítunk?
Javaslatom: Mindenki üljön le egy sarokba, vegye a mancsai közé a fejét, és kezdjen el gondolkodni! (Jé, mintha ezt már A. A. Milne is mondta volna.) Alkossunk véleményt az élet fontos területeiről, kérdéseiről! Döntsük végre el, hogy hol is vagyunk (értelmezzük, és ne hánytorgassuk a múltat), és hova is szeretnénk eljutni!
Utána már csak meg kell tanulnunk majd együtt, egymás mellett élni :D
